A szakmát jellemző kötelező optimizmus helyett nagyon keményen fogalmaz az idén az országos szervezet élére került turisztikai szakember. Balogh Károly szerint ha nem sikerül valamit gyorsan kitalálni, a már most nagyon gyenge eredményeket produkáló magyar turizmus még mélyebb gödörbe süllyed.
ALON: Kevesen tudják, hogy Vas megyei elnöke van a TDM-ek országos szövetségének. Hogyan kerültél erre a posztra?
B. K.: A magyar országgyűlés 2006-ban ritkaságszámba menő konszenzussal fogadta el azt a hosszú távú turizmus stratégiát, mely szerint a TDM-ek mentén kell átszervezni az egész magyar turizmust. Az első ehhez kapcsolódó pályázatok 2009-ben jelentek meg, majd tavaly volt több konferencia is, ahol felmerült az igény, hogy valami összefogja az időközben megalakult TDM-eket, koordinálja a történéseket, képviselje ezeket a szervezeteket a minisztériummal, a Magyar Turizmus Zrt.-vel és egyéb partnerekkel való tárgyalásokon. Mivel a büki TDM-en már akkor látszott, hogy kiemelkedően fejlődőképes - nagyon rövid idő alatt több mint 100 tagunk lett -, mi is lehetőséget kaptunk egy országos konferencia megszervezésére tavaly decemberben. Itt döntés született a Magyar TDM Szövetség létrehozásáról, végül az esztergomi alakuló ülésen engem választottak elnöknek.
Ha a turizmusról van szó, a magyar sajtóban szinte mindig beleütközünk a TDM szóba, hogy éppen pályáznak, hogy megalakultak vagy alakulni fognak. Ugyanakkor kevesen tudják a rövidítés jelentését. Hogyan lehet elmagyarázni egy laikusnak, hogy miről van szó?
A TDM a turisztikai desztináció menedzsment rövidítése, egy olyan szervezetre utal, amely egy adott turisztikai célterület komplett menedzselését végzi. Alapesetben tehát nem arról van szó, hogy az önkormányzat alapít egy kft-t, ami aztán megmondja a tutit, hanem egy olyan egyesületről, ami összefogja a térség idegenforgalmi vállalkozóit, civil egyesületeit, az önkormányzatot és a jelentős turisztikai attrakciókat. Nem akarom a saját lovam dicsérni, de ilyen Bük, ahol a 140 tag között ott vannak a szállodák, éttermek, magánszállók, a városszépítő egyesület, maga a város és persze a fürdő. A dolog pikantériája, és ettől működik, hogy mindenkinek egy szavazata van. A TDM-ek lényege, hogy átveszik a várostól mindazt, ami annak turisztikai fejlesztését, arculatát érinti. Nem egy képviselő vagy polgármester találja ki, hogy melyek a megfelelő színek a logóra, hanem valamennyi szakember együtt. Persze a felelősség is a TDM - é, ha nem mennek a dolgok.
Elsősorban tehát marketingfeladatuk van a TDM-eknek?
A TDM-eknek három szintjük van. A helyi szervezetek azért dolgoznak, hogy az érkező vendég minél komfortosabb környezetet találjon. Ebben benne van az információ-szolgáltás, a kitáblázás, a márkaépítés, az arculati elemek, a kiadványok, a minőségbiztosítás, a rendezvények összehangolása vagy a törzsvendégprogramok. A térségi TDM a helyiek által végzett munkát fogja össze, koordinálja, illetve a magyar és a környező piacra viszi a „terméket”, a régiós pedig elsősorban a fontos háttérkutatásokat végzi. Az országos szövetségünk ebben a struktúrában csak háttérszervezet.
Hogy illeszkedik ebbe a Magyar Turizmus Zrt.?
Ők a tervek és a rendszer logikája szerint Magyarország külpiaci brandjéért lesznek felelősök. Sokszor kérdezik, hogy minek mindig átalakítani a turisztikai intézményrendszert, amire azt szoktam mondani, hogy nincs mit átalakítani, Magyarországon egyelőre nincs ilyen. A Magyar Turizmus Zrt. bár végez marketingtevénységet, ugyanakkor erre nem nagyon kap pénzt. A céghez tartoznak franchise–szerződéssel a Tourinform-irodák is, de ezeket nem ők, hanem jórészt az önkormányzatok, a legfontosabb hazai turisztikai desztinációkban pedig már a TDM-ek üzemeltetik. A regionális marketing igazgatóságok pedig elvileg a még csak csírájában létező helyi márkákat viszik jelenleg piacra, mindezt azonban központilag – tehát nem érdekalapon – meghatározott módon, hivatalszerűen, nagyon kevés pénzből. Elég nagy a káosz és a rendszer hatékonysága is több mint kérdéses. Ahogy a szakma nagy öregje mondta: jelenleg, ilyen körülmények között a Magyar Turizmus Zrt-vel vagy nélkül is nagyságrendileg ugyanannyit tud a magyar turizmus.
Tényleg, mi lesz a Tourinform-irodák sorsa? Nekem például az a tapasztalatom, hogy pont akkor vannak zárva, amikor az emberek útra kelnek. Például hétvégén.
Ha valahol TDM alakul, az előírás szerint mindent visz, így ott felesleges minden más ilyen jellegű intézmény, beleértve a Tourinform-irodákat is. Azokon a helyeken, ahol már megalakultak a TDM-ek, jellemzően beköltöztek a Tourinform-irodákba. Bükön is így történt. A Tourinform-irodák többek között azért nem működtek megfelelően, mert nem volt érdekeltség. Beült oda valaki, jó esetben értett hozzá, rosszabb esetben valakinek a valakije volt, és nem nagyon történt semmi előremutató. Ez persze nem az egyént, hanem a rendszert minősíti. Bükön 140 tag nézi, hogy mi történik az irodában, így azt is, mikor van nyitva.
Az nagyon szép, hogy a TDM szervezetek az együttműködésen alapulnak, de a magyar történelem minimum ezer éve arról szól, hogy – finoman szólva – nem vagyunk túl jók ebben az együttműködésben. Biztos, hogy ez a modell működni fog nálunk?
Jogos a kérdés, az már most látszik, hogy nagyon nehéz folyamat ez. Ebből a szempontból TDM-ek csak felerészben szólnak turizmusról; másik felükben a nagyon lassan polgárosodó Magyarország egyik első csökevényei. Aki belép, lehetőséget kap a beleszólásra. Mari néninek a két kiadó szobájával pont annyi szavazata van, mint egy golfklubnak. Mari néninek viszont ezzel felelőssége is van: ha nem veszi igénybe a lehetőségeket, szolgáltatásokat, a képzéseket, ha nem mondja el a véleményét a pályázatokról, utána kudarc esetén nem okolhat mást, nincs mivel takaróznia. Természetesen a szemlélet kialakításában felelőssége van a TDM vezetőségének is. Persze azért azzal is meg kell békélni, hogy ezek a dolgok nem mennek egyik napról a másikra, és iszonyú harcok után lehet csak apró lépéseket is megtenni akár turisztikai, akár társadalmi téren. Az egyesület azért jó forma, mert ott minden érdek megjelenik, és ha a tagság elégedetlen, egyszerűen leváltja a vezetőséget. Egy önkormányzati kft – általában - sajnos nagyon másról szól.
Áprilisban jelent meg veled egy nagy vihart kavart interjú a Figyelőneten, melyben nagyon kemény dolgokat mondtál ki, gyakorlatilag megkondítva a vészharangot a magyar turizmus felett.
A cikk stílusának nem örültem annyira, de a tartalom stimmel. Annyit kiegészítésként, hogy a fő harangkongató nem én vagyok, hanem Erdei János, a Magyar Szállodaszövetség elnöke. Én nem tettem mást, csak beidéztem a szövetség számait, melyekből az rajzolódik ki, hogy a turizmust leíró fontosabb jelzőszámok alapján Magyarország szinte minden tekintetben a sereghajtók közé tartozik. Nincs olyan felmérés, ami azt mutatná, hogy bármiben akár közepes szintet is elérnénk Európában.
A hivatalos kommunikáció kissé mást sugall.
Az elmúlt években még a Magyar Turizmus Zrt. is csak egyetlen pozitív adatot tudott előrángatni, a 2001-től növekedésnek indult szállodai kapacitást, erre hivatkozva jelentette, hogy Magyarország és Ukrajna húzta a régió turizmusát. A hivatalos kommunikáció és a tények általában köszönőviszonyban sincsenek egymással.
Az embernek az az érzése, hogy minden második városban fürdő épült és szálloda, csak valahogy a vendégek nem akarnak megérkezni.
Magyarországon jelenleg nem nagyon van olyan szálloda, ahol szívesen lennék szállodaigazgató. A szállodai szobaárak jelenleg nagyjából a 2001-es szinten vannak, ami azt jelzi, nincs igazi piaci kereslet. Csak érdekességként: amíg Berlin – ami nem egy kimondott turistaközpont – önmagában 21 millió vendégéjszakát könyvelt el tavaly, addig egész Magyarország Budapesttel, Balatonnal, Tokajjal, Hortobággyal és fürdőkkel 18-19 milliót. Ausztria közel 130 milliót. Hát itt tartunk most, és abban bízunk, hogy a TDM-rendszer ezen középtávon javítani fog. Persze csak akkor, ha nem akar rájuk telepedni a helyi és az országos politika, és ha nem sajátítják ki egyes partikuláris érdekek. Azt kell megértenünk, hogy nem mondjuk Bük és Sárvár rivalizációja szintjén kell gondolkodni, mert európai szinten van a kihívás: osztrák, német, olasz és francia fürdőkkel kell versenyeznünk. Meg kell győznünk a stuttgarti családapát, hogy hozzánk jöjjenek egy hétre, és ne máshová. Na ebben állunk borzasztó rosszul a számok alapját. Nem könnyítik meg a dolgunkat az utóbbi években a világsajtóban rólunk megjelenő rossz hírek sem. A döntő fontosságú belföldi kereslet pedig a gazdasági helyzet miatt sajnos rendkívül gyenge.
De egyáltalán megvannak az adottságaink egy komolyabb turizmushoz?
Véleményem szerint igen. A természeti és kulturális adottságaink megvannak, a többit - ezek menedzselését - nekünk kell megteremtenünk. Egy wellness szálloda önmagában semmi, hiszen majdnem mindegy, hol van. Egy hétvégi kikapcsolódásra, eszem-iszomra, áztatásra vágyó magyar vendégnek – ha van pénze – talán elég, de egy európai utazó iszonyatos kínálatból válogathat. A nyomott ár ugyan mellettünk szól valamennyire, de ez megint nem visz sehova, mert azt jelenti, nincs nyereség, hosszú távon nem fenntartható a rendszer. Az egy szállodai szobára jutó átlagár jelenleg olyan alacsony hazánkban, hogy abból képtelenség kigazdálkodni bármit.
És akkor mi a megoldás?
Elég sok külföldi barátom van, akik jellemzően két magyar márkanevet ismernek: Budapest és Sziget Fesztivál. A Balaton nekik már semmit nem mond, és ez a riasztó számokban is látszik. Most alaposan meg kellene néznünk, hogy mink van, milyen egyedi dolgokkal rendelkezünk. A nyolcvanas években és még a kilencvenek évek elején ilyen volt például a gulyáskommunizmus és annak öröksége. A külföld számára egy izgalmas hely volt a keleti blokknak ez a szeglete, ahol jó áron nagyokat lehetett enni, jó volt a közbiztonság és megfelelő a szolgáltatások minősége. Magyarországról egy szimpatikus, érdekes, nyitott ország képzete élt az utazását tervező külföldi turista fejében. Természetesen hamis volt a csikós, csárdás, Piroskás romantika, de működött. A romantikát kell visszahoznunk, de magasabb szinten. Egyedi hangulatot kell adnunk, amire kiválóan alkalmas a gasztronómiánk, a zenénk, az épített örökségünk és persze vizeink, gyógyvizeink. Ezekre kell ráépíteni azokat a márkákat, melyek valóban húzónevek. Itt jön megint egy jól működő TDM-rendszer szerepe, és annak beismerése, hogy ez sokszor nem pénz, hanem humán erőforrás kérdése. Tessék összehasonlítani, hogy milyen programok zajlanak az osztrák és a magyar kastélyokban. Nagy szükség lenne az infrastruktúra fejlesztésére is, csak Bükön például több 10 milliárd forintos befektetés kellene, hogy az infrastrukturális-egészségügyi-kórházi háttér igazán vonzó és megnyugtató legyen gyógyulni vágyó svájci nyugdíjas házaspárok számára is.
Ezek után már meg sem lepődök, hogy ellentmondásos információk jelentek meg az idei turisztika szezonról. Milyen nyarat zárt a régió?
Július végéig vannak adatok, melyek azt mutatják, hogy a 2010-es eredményhez képest most stagnálás van Nyugat-Dunántúlon. A külföldi vendégéjszakák számát tekintve Sárváron jelentős növekedés tapasztalható, Bük a tavalyi – egyébként kiemelkedő - számokat hozza, de Sopron és főleg Szombathely további csökkenésnek indult. A belföldi vendégek száma jellemzően mindenhol zuhant, de Zalakaros például éppen a külföldi vendégeit vesztette el az utóbbi időben. A régió viszont nem Magyarország – az ország többi része (kivéve Budapest az EU – elnökség miatt) nálunk lényegesen rosszabbul áll, a Balatonon például még a tavalyi mélyponthoz képest is további közel 20%-kal csökkent a német és az osztrák turisták vendégéjszakáinak száma, ami már tragikus.
Biztos sokan kíváncsiak rá, hogy hogyan áll a Bük-Sárvár mérkőzés.
Mint említettem, Sárvár a külföldi vendégszám tekintetében nagyon feljött. Ott is csökkent a belföldi vendégek száma, de a kiesést bőven ellensúlyozni tudták külföldiekkel. Jelenleg a vendégek száma nagyjából azonos a két városban, az eltérés a vendégéjszakákban, tehát az ott töltött átlagéjszakák számában van, ami Sárváron fejenként csupán 2,7, míg Bükön 4,3. A különbség szerintem alapvetően a két fürdőváros jellegéből adódik: az előbbi inkább a magas színvonalú városi élményfürdőzést célozta meg, az utóbbiban a gyógyturizmus hagyományai az új, családosokra, baráti társaságokra is építő élményelemek ellenére is jobban élnek – egyébként az egyedülálló vízminőséget, az adottságokat tekintve ez természetes.
Ez a beszélgetés Szombathelyen készül, te is Szombathelyen laksz, így talán érthető, hogy kikívánkozik belőlem az utolsó kérdés. A várost érintő beruházásoknál, nagyprogramoknál gyakran hivatkoznak a politikusok a turizmusra, mégis, a fényképezős turista a Fő téren kuriózumnak számít. Egyáltalán érdemes-e ezzel a kérdéssel foglalkozni itt helyben?
Szombathely valószínűleg sosem lesz turisztikailag igazán kiemelkedő hely, hiszen hasonló középvárosból Európában több ezer van. Ugyanakkor az adottságaihoz képest is rettentően rosszul teljesít, és az idei számok azt mutatják, hogy a zuhanás nem állt meg, még a tavalyi nagyon gyenge évhez képest is közel 10 százalékot csökkent az idén a vendégek száma. Július végéig mindössze hatezer külföldi érkezett a városba, közülük is sokan csak üzleti úton jártak itt. Szombathelynek mindenekelőtt arcot kellene adni. Sok jó kezdeményezés van a római, a vallási és a kertészeti hagyományoktól a kerékpáros centrumon át a gasztronómiáig, de ezeket össze kellene fogni, átgondolt marketing kell, hogy ne álljon meg minden az ötletelés szintjén. Ehhez azonban el kell fogadni a döntéshozóknak és minden érintettnek azt, hogy nincs náluk a bölcsek köve. A bölcsek köve egyszerre van mindannyiunknál.
